Szomorú vasárnap lett a tegnapi. Szomorú, mert egy váratlan telefonhívás – Sanyi bácsi rosszul lett! – felhőket rajzolt a derűs nyári égre, és a felhők sajnos nem tágítottak, mert hiába érkezett felesége, fia, az orvosi ügyelet, rajta már nem lehetett segíteni.
Munka közben érte a halál.
Azt gondolom, talán nem véletlen ez így. Kevés olyan embert ismertem, mint ő, aki ennyire szerette a munkáját, és aki ekkora szerénységgel és alázattal végezte azt.
Néhány évvel ezelőtt, összefutottunk az állattartó telep körül, és kicsit beszélgettünk erről-arról. Aztán váratlanul megkérdezte:
- Igazgató úr, lehet egy kérésem?
- Persze – válaszoltam.
Aztán villámgyorsan sok-sok minden átcikázott az agyamon, de arra, ami ezután következett, egyáltalán nem számítottam:
- Azt szeretném kérni, hogy ha lesz rá anyagi forrásunk, bővítsük az állatállományt. Nem szeretek unatkozni, és bőven van még erőnk, energiánk, sokkal több állatot is el tudnánk mi itt látni.
Mondom, kevés olyan embert ismertem, mint ő.
Szikár, szívós alakja hozzátartozott évtizedek óta az iskola imázsához. A világ változhatott, de ő rendületlenül kitartott, és dolgozott az állatokért, a diákokért, az iskoláért – stroke-nak, vírusnak fittyet hányva.
Tegnap óta mindez – sajnos – már csak a múlt. Vékony sziluettje, ahogy megjelenik az ólak mellett, ajkán és tekintetében a szelíd mosoly – már csak emlék.
Sanyi bácsi, nyugodj békében!
Pogány Sándort az iskola saját halottjának tekinti.
Stossek Balázs igazgató