Drága Vali!
Kérlek, mondd, hogy ez csak egy bénítóan-sokkolóan rettenetes rémálom, és nemsokára felébredünk belőle, és minden rendben lesz; és te ismét úgy nézel ránk, úgy mosolyogsz ránk, olyan Valisan, ahogy senki más nem néz, nem mosolyog, csak te.Kérlek, mondd, hogy nem igaz.
Kérlek, mondd, hogy nem igaz.
Hiszen annyira vártad, hogy végre nyugdíjas lehess, és minden energiádat a családodnak szentelhesd, elsősorban az unokáknak. Az öt unokádnak, akikről – kis túlzással – órákon át tudtál olyan szeretettel és lelkesedéssel mesélni nekünk, hogy szinte családtagnak éreztük magunkat.
És erre most…
Hiszen szinte csak most volt, hogy a nyugdíjas búcsúztatódon megvendégeltél minket – két tantestület is jóllakhatott volna a finomságokból –, és mindenki jól láthatta, hogy kicsattansz az egészségtől, és élvezed az új szerepedet „főállású” nagymamaként, és végtelenül boldog vagy.
És erre most…
Hiszen csak most volt, hogy körbevezettél minket a gazdaságon, és büszkén mesélted, mutattad meg azt, ami a fél életedet kitöltötte, és ami úgy alakult olyanná amilyen lett, és azért működött egyáltalán, mert te formáltad – miközben alig néhányan tudtuk, hogy igazán mekkora feladat is ez…
És szinte csak most volt, hogy felhívtalak, és kértelek, hogy ha tudsz, segíts egy kicsit… és persze, hogy első szóra segítettél – te is és a családod is –, úgy, ahogy mindig is segítetted az iskolát a 25 év alatt, míg itt dolgoztál velünk együtt…
Hiszen csak most volt, hogy egymásra kacsintottunk egy véget nem érő unalmas értekezleten; hogy egymás mellett álltunk – mellettem álltál – a szalagavatón, a ballagáson, a tanévnyitón, a hétköznapokban és bármikor, amikor csak kellett: mindig.
Hiszen csak most volt, hogy…
Hiszen…
Drága Vali!
Kérlek, mondd, hogy nem igaz.
Kérlek…
Ölellek, Balázs
